A nagy hármasunk harmadik tagja, Iwona pont most jött Japánba (szintén tizenakárhány év után), két hétre, családostul, és egy napra eljöttek Sayokóékhoz. Gyakorlatilag az első pár perc után már abba sem bírtuk hagyni a röhögést, nem változott semmi. De miért nem találok a gépemen egy hármasban készült képet sem?!
Hát, sajnos ezen csak ketten vagyunk Iwonával, rajtunk a Sayokótól ajándékba kapott tesó-gönc.
Tegnap felhívtam egy netről kinézett ingatlanközvetítőt, és nagyjából elmagyaráztam, hogy milyen lakást szeretnék. Nagyon örültek, hogy nem ott fog kiderülni :D 11-kor találkoztunk Kazumival, aki pesszimista módon szabaddá tette miattam a következő három napját... A biztonság kedvéért még egyszer elő kellett adni, hogy mit is akarok, aztán elindultunk megnézegetni a lakásokat, amiket előkészítettek. Két körben összesen 7-et láttunk, abból 5 rémes volt. Persze semmi különös, csak a szokásos japán bérlakás. Pl. kinyúlok az ablakon, és elérem a szomszéd ablakán a rácsot, vagy a kilátás a szomszéd épület 1m-re lévő folyosójára néz, ahonnan 30 lakás nyílik szépen sorban. Kezdtem úgy érezni, hogy szükség lesz a három napra. Aztán jött egy ígéretes lakás, csak sajnos légkondi nélkül, és bár a nyári negyven fokot meg sem közelítő selymes 25 fok volt odakinn, két perc után mindannyiunkról patakokban folyt a víz. Ráadásul beszereltetni is csak egy légkondit lehetett volna, az L-alakú lakás kisebbik szárának végébe, és teljesen átszellőzhetetlen volt az egész. Végül az utolsó előtti hely tényleg jó volt, ugyan az ingatlanos nagyon szabadkozott, hogy "hát sajnos ez temetőre néz", de mondtam neki, hogy onnan legalább nem jön zaj. Lett tehát happy end, előszerződtünk egy japán viszonylatban palotának számító 25 négyzetméteres, 1 szoba + KONYHA + fürdő (na jó, junittobaszu :D) + WC-s lakásra, juhé.
Persze az elintézendők még eltartanak egy hétig, de előzetes becslés szerint 10-én költözés.
Ja, és mint Japánban általában, a lakás teljesen üres. A "teljesen" az azt jelenti, hogy teljesen, még lámpa sincs, csak a csatlakozó, ahova akasztani kell.
A temető, ami inkább csak temetőcske:
A Japán Alapítvány (nekik köszönhetem ezt a 14 hónapot) irodája Kiotóban gyönyörű helyen van, a Nanzenji templomegyüttes óriási parkja mellett. Korábban odaértem az orientációra, volt időm egy kicsit sétálni a parkban.
A repülőút a Finnairrel lényegesen jobb, sokat számít az a kb. -2 óra. Sajnos aludni még mindig nem tudok ülve, de legalább teljesen eseménytelen volt az út. Kivéve, hogy nem működtek a játékok :(
Elég sokáig tartott a beléptetési procedúra, de ez most megbocsátható, mert rögtön kiállítják a Residence Cardot. Persze lakcím még nem kerül rá, csak amikor hivatalosan bejelentkezünk, de ez akkor is leegyszerűsíti a dolgokat.
Sayoko san és otousan kijöttek elém, gyorsan meg is találtam őket - persze az ellenkező kijáratnál :) Olyan volt, mintha tegnap találkoztunk volna utoljára. (Mondjuk az elmaradhatatlan "nahát, egyáltalán nem is felejtettél el japánul" az vicces volt.)
Az érkezésem napjára éppen be volt jelentkezve egy tájfun, ami az álmoskönyvek szerint nem jelent jót, de szerencsére ennek a példánynak sürgős volt a dolga, egy nappal előbb ért oda. Így a reptérre vezető hidat is az előző nap zárták le, nem rekedtem a reptéren, és a leszállás sem volt döcögős, hurrá.
A tájfun nyomában még sűrű felhők maradtak, a gépről lenézve nem látszott más, csak vastag, szürke paplan, de aztán egy pillanatra váratlanul megnyílt a szürkeség, és kibukkant belőle egy darabka kék tenger, Awaji szigetével és a Narutói Nagyhíddal. Ohisashiburi :) Hát, köszi, ez tényleg nagyon szép gesztus volt. 13 és fél év után gyakorlatilag azt láttam meg először, amitől annak idején utoljára elköszöntem.
