Japán 13

Két kis termetű, középkorú, mosolygó fickó felszalad néhányszor a keskeny lépcsőn a harmadikra. "Tessék csak bent várni, majd szólunk, ha mind fent van" - mondják, és a dobozok gyülekeznek. Végül becsöngetnek, az ajtón kívül kibontják a csomagokat, mindent szépen kivesznek, a lehámozott csomagolóanyagot gondosan visszarakják a dobozokba. Leveszik a cipőjüket, leterítenek a padlóra egy vastag, puha szőnyeget, azon tolják be a hűtőszekrényt, nehogy megsérüljön a padló. "Hova tetszik kérni? Merre álljon az ajtaja? A mikrónak a tetején lesz a helye?" Amíg egyikük előszedi és megmutatja a garanciapapírokat, a másik egy kendővel kívül-belül tisztára törölget mindent - mintha nem lettek volna amúgy is makulátlanok a gépek. "Honnan tetszett jönni? Nahát, még sosem jártam arra, de szeretek utazásról olvasni." Jó ha tíz percet töltöttek bent, nem maradt utánuk semmi szemét vagy más nyom, csak a berendezett konyha. Errefelé nincs borravaló.

2000 yenes új szandálom (vagymim) a Don Quijote (rövidebben: Donki) nevű óccó gagyiáruház jóvoltából.

Bár a vezetőtanárommal csak jövő szerdán van találkozóm, kezdett lelkifurdalásom lenni, hogy még mindig nem jelentkeztem az egyetemen, úgyhogy elszántam magam, és bementem a tanulmányi osztályra. Rettentő kedvesen és mosolygósan üdvözöltek, mondták, hogy nahát, ők most hallanak rólam először. Nem estem különösebben kétségbe, az ösztöndíj nem tőlük jön, a dolgok meg majd megoldódnak. Abban maradtunk, hogy elküldöm nekik az Alapítványhoz beadott jelentkezési lapomat (azon volt a fogadónyilatkozat az egyetemtől), ők meg szerdáig megpróbálják kideríteni, mi is legyen. Ámen.

A Gaidai (mostani nevén Oszaka Egyetem Idegennyelvi Kar) nem sokat változott. Annyira nem, hogy felújítva sem volt semmi a 15 év alatt, és ami akkor eléggé új volt, most kissé lepukkant. A magyar szak átköltözött a C épületből a B-be, és a tanulmányi osztály az A-ba, de abban nem vagyok biztos, hogy hol volt eredetileg. A jegyzetbolt és az étterem a helyén maradt. Minden ismerős :) Szerintem a lift oldala ugyanazzal a szőnyegpadlóval van burkolva, mint rég :D

Mint azt legtöbben tudjátok, a japán konyhával sajnálatos módon kissé fagyos a viszonyunk. Ami viszont még sajnálatosabb, hogy ez kizárólag a japán konyha eredeti, egészséges részére terjed ki (minden tengeri herkentyű, legyen az állat vagy növény, vagy azok bármilyen része, miszoleves, azukibab, azok a kaják, amiben dashi van - vagyis szinte minden -, stb.), az egészségtelen külföldi jövevényekkel teljesen jóban vagyok :( Jöhet a gjóza, a karérájszu, naponta kell szembenéznem a mellékelt fotón látható kísértésekkel, és akkor a pékségek gyönyöreiről még nem is beszéltem. (Majd valamikor írok róluk.) Egyelőre vesztésre állok.

Csak hogy tudjátok, micsoda barátaim vannak, otousan kölcsönzött mára egy minivagont és kivett egy szabadnapot!!!, hogy elfuvarozzon az új lakásba. A dologhoz hozzá tartozik, hogy ha Sayoko nem gyűjtögette volna már hónapok óta a cuccokat, amiket majd nekem ad, akkor a kölcsönautóra sem lett volna szükség, elvégre az én kettő darab táskámat a reptérről az ő 1000 köbcentis apróságukban is gond nélkül hazahoztuk. A konyhai cuccok, a lábnélküli kanapé, az asztal két székkel, futon, takarók, törölközők hegye és egyebek viszont meghaladták a kisautó kereteit. Reggel bepakoltunk, a magas csomagteret plafonig megtöltöttük, a hátsó üléseken takarók, a hátsó lábhelyek tele, az egyik ülés szintén plafonig feltöltve. Nem értettem, hogy fogunk így hárman beférni, de Sayoko az első ülésről bemászott hátra (az ajtót nem lehetett már kinyitni), és törökülésben letelepedett a kisebbik (értelemszerűen nem plafonig érő) kupac tetején. Én nagyon vakartam a fejemet, de szerintük ez így teljesen rendben volt, és elindultunk, először a helyi kis utcákon, aztán az autópályán...

Elég messze laknak, de bő egy óra alatt odaértünk, felvettük a kulcsot az irodában, aztán kisebb szerencsétlenkedés után megtaláltuk a házat. Nekik is tetszett a lakás, bár abban a pillanatban a harmadik emeletnek annyira nem örültünk, mert elég sokszor kellett fordulni a rengeteg cuccal. Felpakolás után megkajáltunk a közeli boltban beszerzett ellátmányból, aztán Sayokóval visszamentünk a bevásárlóutcába, ahol szerencsére van egy ócskás használtcikk bolt is. Sikerült jutányos áron hozzájutni egy kétégős gázrezsóhoz és egy lámpához, a gázt mindjárt be is kötötte a gázos fickó, aki rendkívül praktikus módon éppen akkor jött bekapcsolni a gázt.

És bár a net még nincs bekötve, a telefonommal tudok wifit csinálni, vagyis minden szép és jó. A balkonról pedig látszanak az Umeda éjszakai fényei.

Képek: otousan, konyha, kilátás a balkonról

A költözés előtti napokban megpróbáltam elintézni néhány fontosabb teendőt (bankszámla, telefon, stb.), de bejelentett lakcím nélkül szóba se állnak az emberrel (jó, ez érthető), tehát ebből semmi nem sikerült. Ma viszont aláírtuk a szerződést (egy otthon felejtett pecsét miatt - nem én, most az egyszer! - nem ment simán, de mindegy, azért meglett), és azzal egyből a kerületi hivatal felé vettük az irányt. Fél óra alatt meg is volt, de hogy annyira ne örüljek, az egészségbiztosítást azért nem lehetett egyszerre letudni, majd vissza kell menni. Következő lépés a bank. Csakhogy valamilyen oknál fogva egy csomó bank nem hajlandó bankszámlát nyitni annak, akik fél évnél rövidebb ideje tartózkodik Japánban. (Van, ahol "a bankszámlához kell mobiltelefon-előfizetés, a mobiltelefon-előfizetéshez kell bankszámla" paradoxonba is belefutottunk.) Már nem volt más ötletem, felhívtam a Japán Alapítványt, elvégre másnak is volt feltehetően ilyen problémája, hátha tudnak engedékenyebb bankot. (Az orientáción csak annyit mondtak, bárhol nyithatok számlát, kivéve a Postatakarékban.) Mivel az illetékes éppen ebédszüneten volt, addig is megpróbálkoztunk még egy pici bankkal, és csodák csodájára nekik nem volt ilyen szabályuk. Röpke másfél órás papírtöltögetés, és meg is voltunk. Ezzel ugyan a bankmizériának csak az első fejezete zárult le, de egyelőre ez is nagy megkönnyebbülés. Következő pont a telefon. Erről is hallottam már rémhíreket, fel voltam készülve mindenre. Előtte már körbenéztem minden szolgáltatónál, mindegyik kétéves szerződést köt, az idő előtti felmondás kb. 10.000 yen, és a korlátlan net árában sincs sok különbség. A készülékek elég drágák, a simák is, de én egy androidos olcsó okosat kerestem. A legjobbnak a docomo tűnt, az egyik boltban ingyen kínáltak az előfizetéshez egy rendkívül rózsaszín/fehér, gagyiműanyag, cicás izét, de ajándék lónak ugye ne nézd a fogát, legfeljebb majd dugdosom. Főleg hogy a többi megoldás 30-40ezer yenbe került volna. A bolt viszont messze volt, Kazumi meg éhes, ezért a közeli bevásárlóutca felé vettük az irányt. Mielőtt még találtunk volna olyan helyet, ahol én is meg tudok enni valamit, elmentünk egy au bolt (egy másik telefonszolgáltató) előtt, ahol ki volt írva, hogy csakis ebben a boltban Samsung Galaxy SII akcióban 0 yen, új előfizetéssel. Volt egy kis apróbetű, hogy feltételekkel, tehát teljesen biztos voltam benne, hogy rám nem vonatkozik, de Kazumi ragaszkodott hozzá, hogy megnézzük. És hát úgy tűnik, visszatért a szerencsém, mert bár a szokásos egy órányi papírmunka alatt végig vártam, hogy majd kiderül..., de nem derült ki, és boldog telefontulajdonosként mehettem ebédelni, ami ugyan már majdnem vacsora lett. A happy end érdekében itt hagyom abba, és nem részletezem a kb. 10 db szúnyogcsípést, amit Kazumiéknál még beszereztem.

Ma Sayokóék hosszan tanakodtak*, hogy hova menjünk ebédelni, ahol nekem is ehető a kaja. Egy kis kushikatsu (kusikacu) étterem mellett döntöttek. Kicsit aggódtam, de szerencsére fölöslegesen. Az étterem gyakorlatilag egy u-alakú pultból áll, körülötte ülnek a vendégek bárszéken, belül pedig két fickó sütöget. A hozzávalók előkészítve ott vannak tálcákon előttük, a forró olaj fölött erős elszívók, sütés közben a szakácsok a - hely adottságaiból adódóan kisszámú - vendéggel beszélgetnek kedélyesen. Az első néhány perc kicsit kínos volt (amíg elmagyaráztuk, hogy én mit nem eszem meg, eltartott egy darabig :D), de aztán már nem volt semmi gond. A kushikatsuból a kushi a bambusznyárs (pálcika), a katsu pedig a rántott dolgokat jelenti. Azt hiszem, nyolcdarabos menüt kértünk, a séfre volt bízva, hogy mit süt. Az alapanyag jellegétől függően 1-2-3 falatka van felszúrva és kisütve. Volt köztük fürjtojás, többféle hús és zöldség. Szószba kell mártogatni, nagyon finom. Persze rizs és miszoleves is van mellé.

Estére én ígértem vacsorát (lehet, hogy azért mentünk el ebédelni, biztos, ami biztos :)), sertéspörköltet csináltam rizzsel és uborkasalátával, meg palacsintát. Sajnos nincs róla kép, nagyon gyorsan elfogyott :D

A kushikatsu képet is a netről loptam, szorri.

*Tanakáék tanakodtak. Hogy ez milyen gáz, nem is mertem a szövegben hagyni :D

Az "Új világ" (Shinsekai) egy városrész Oszakában. Egyáltalán nem mondható újnak, éppen idén töltötte be 100. életévét. A háború után hagyták teljesen lepukkanni, elég rossz híre lett, és a helyiek közül sokan messzire elkerülik. Persze a "veszélyes környék" messze nem azt jelenti Japánban, mint mondjuk New Yorkban, de tény, hogy errefelé koncentráltabban vannak jelen mondjuk a prostituáltak és a hajléktalanok, van egyfajta zajos vibrálás, ami izgalmas, de ugyanakkor kis szorongást is kelt. Míg 15-20 évvel ezelőtt egyszerűen csak lepuszultnak tűnt, most a divat változásának köszönhetően van egy nagyon erős retro fílingje, színes, szögletes, hangulatos. A Tsuutenkaku torony kedvesen bumfordi, rengeteg az étterem, főleg hagyományos oszakai ételekkel, utcai árusokkal. Nem szabad kihagyni. (Itt van még az állatkert is, de most nem volt időm bemenni.)

Mivel egyelőre még barátoknál lakom, turista üzemmódban vagyok, és elindultam megnézni, nagyon megváltoztak-e a régi helyek. Sayoko figyelmeztetett, hogy az Oszaka pályaudvar és az Umeda annyira más lett, hogy nem ismerek majd rá. Csak részben lett igaza, a felszínen tényleg sok a változás, de az Umeda labirintusa nagyrészt a föld alatt húzódik, és ott szerencsére megtaláltam a régi ismerősöket. Érdekes módon sok üzlet még mindig megvan, és nem csak a nagy Kinokuniya könyvesboltra gondolok, hanem kisebb írószer- vagy cukiságboltra, pékségekre, stb. Sajnos a Kappayokochou - bár még ott van a helyén - eléggé megváltozott. A régi antikváriumokból alig maradt néhány mutatóba, a helyükön főleg pici éttermek nyíltak, meg egy játékterem.

Ja, és megvannak a halak! (A nagy akváriumok a földszinten, a Kinokuniya mögött, végig a Hankyuu épület mellett.) Bár úgy néz ki, a vizet azóta nem cserélték :D

A felszínen kinőtt néhány új felhőkarcoló és áruház, és átépítették a JR pályaudvarát is. A Loft előtti, fiataloknak szóló kis használtruha-boltok megmaradtak. A HEP5 áruházhoz tartozik egy óriáskerék, arra felszálltam, hogy körülnézzek a magasból is. Az egyik képen látszik az Oszaka kastély is a betonrengetegben.

Mivel Sayoko Nara megyében lakik, és Nara megyében rengeteg a régi császári sírdomb (kofun), elmentünk tehát történelmi élményszerzésre a közelbe. A kofun egy elég nagy földkupac, vagy inkább kisebb domb, kulcslyuk alakja van, de ez leginkább csak a magasból látszik. Lentről csak teljesen sima, fűvel benőtt kupac, ezért hogy a valamivel izgalmasabb legyen, körberakták haniwákkal. A haniwák eredetileg agyagcserépből készült babák voltak, és a korábban a halott császárral együtt eltemetett szolgákat voltak hivatottak szimbolikusan helyettesíteni. (Amely szolgák így túlélték az eseményt.) Aztán már annyira szimbolikusak lettek, hogy nem is kellett baba formájúaknak lenniük, hanem sima cserépedények is megfeleltek. Na, ilyen cserépedényekkel van körberakva a domb.

A parkban található még néhány virágoskert, főleg dáliákkal, és éppen virágfesztivál is volt, amelyre különböző csapatok készítettek kompozíciókat. Ezek között volt néhány normális, de nagyobbik részük teljesen WTF kategória. (Lehet, hogy a virágkarneválról szereztek inspirációkat...) A képeken egy baglyosat, és egy plüssállatos sírhalomnak kinéző borzalmat láthattok.